Milyen érzés volt nekivágni a Jóbarátok utolsó évadja forgatásának?

Mint a gimi évének első napja. Pont olyan volt. Komolyan. Te jó isten, tényleg olyan. mintha most érettségiznénk. Volt valami igazán gyönyörű ebben az utolsó évben. Jó érzés, de valahogy furcsa is egyben. Úgy hidd el, hogy ez az év tünt a leghosszabbnak az összes körül.

Meglehetősen ritka a televízioban, hogy egy műsór tíz évig fut.

Igen, tudom. Dehát az életben sem gyakori, hogy az ember tíz évig csináljon valamit.

Igaz. Elmesélnéd, milyen érzés volt neked, és Rachelnek, hogy a nézők szeme előtt nőtetek fel?

Hát, ami azt illeti, olyan dolog ez, amit az ember csak utólag lát meg. Mint egy ajándék amelyről nem is álmodott. Amúgy teljesen igazad van, tényleg a nézők elött nőttem fel. Amikor az egész elkezdődött, még csak 23éves voltam, most pedig itt vagyunk, a harmincas éveinkben, néhányunk megnősült, férjhez ment, kisbabát szült, és az életünk mindvégig ott volt kiterítve a nyilvánosság elött.

Nocsak, Jennifer, csak nem azt akarod mondani, hogy te is férjhez mentél?

De igen, bekötötték a fejem.

Gratulálok, de hogy sikerült titokban tartani a nagy hírt?

Hát, mindent megtettem az ügy érdekében. És nagyon örülök, hogy sikerrel jártam. De igaz, a helyzet tényleg egy kicsit bizarr. Tudod, ha az ember egy ilyen sorozatban szerepel, szörnyen sebezhetővé válik, hiszen a nyilvánosság elött zajlik az élete. De persze nemcsak átok, áldás is ez egyben. Rengeteg tapasztaltam és tanultam. Tudod, mi a legfurcsább az egészben? Hogy valahogy a valós életünk is beleszövődött a történetbe. Fogalmam sincs, hogy csinálták az írók. Vagy a fejünkbe láttak, vagy bepoloskázták az otthonainkat.

Talán mindkettő.

Annyira ismernek már bennünket, hogy valahogy a magánéletünk is a képernyőre keveredett.

Előfordul, hogy a színészek eggyé válnak a figurával?

Pontosan. Tudod, ez az egész az életet utánzó művészetről meg a művészetet utánzó életről nagyon is igaz. Hátborzongató, mennyi ilyesmi történt velünk a forgatások alatt. Részleteket persze nem árulok el, de annyit mondhatok, valahányszor valami fontos történt a partnerkapcsolatainkban, a szüleinkkel való viszonyunkban, de ha csak a legnépszerűbb élethelyzeteket veszünk is, elöbb-utóbb minden a képernyőn köszönt vissza. Mindez ráadásul úgy, hogy még csak nem is beszélgettünk a gondjainkról. Furcsa mi? Tehát ha röviden akarok válaszolni a kérdésre, valóban úgy éreztem, hogy a nézők növök fel. Az évek során nemegyszer kerültünk kisebb-nagyobb hullámvölgyökben-az én szívem is összetört egy párszor, és jónéhány pofont kaptam az élettől-, de hála istennek mind túléltük, és még mindig itt vagyunk.

Hogyan éltél akkortájt, amikor megkaptad a szerepet?

Ó, atyám! Boldogan éltem egyszerü, hétköznapi életem a Laurel Canyonban. Tulajdonképpen most is azt csinálom, csak a házam nagyobb. Szóval kertészkedtem, ebédet főztem, meghát mindazokat a dolgokat csináltam, amiket egy 24 éves, ráérős lány csinálgat. Ha jól emlékszem, sokat jártam kávéházba, kirándulgattam, meghallgatásokra jártam, és reménykedtem, hogy a következő évtől már másik sorozatban játszhatom. Tudod, a Jóbarátok elött is játszottam más sorozatokban. Minden évben másikban. Vagy megbuktam, vagy megálltak a hatodik  epizód körül. A hat- és a tizenhárom részes sorozatok valóságos királynője lettem. És tulajdonképpen ezt élveztem is. Hozzászoktam, hogy csak egy évre kell kifizetnem a lakbért, aztán már költözhetek is tovább. Emlékszem arra amikor megtudtuk, hogy a Jóbarátok egy egész évadon át fog menni. Nagyon megdöbbentett a hír. Úgy értitek nem állunk le a tizenharmadik epizód után? Tovább kell játszanunk ugyanazt a figurát? De valami mást is éreztem. Az emberek csak úgy szikráztak a bennük lévő energiától. Látszott, hogy akarják ezt az egészet. Egyszerűen és is itt akartam lenni még sokáig, ezen a helyen, ezekkel az emberekkel, az írókkal a színészekkel... mindenkivel. És hát végül pontosan ez történt.

Vajon miért ragadt magával ez a sorozat olyan sok külömböző embert? Szeptember 11-e után a nézők úgy tértek vissza a sorozathoz, mintha ti hatan ősrégi barátaik lennétek.

Mert szerintem mi tényleg barátok voltunk. És ezt a legkomolyabban mondom. Azonkívűl, hogy New York az otthonom-hiszen itt nőttem fel- volt még valami, ami mindannyiunkra ezertonnás súlyként nehezedett. Nehéz volt visszamenni dolgozni és vígjátékot forgatni, amikor a világ odakinn szétesőben volt. Emlékszem, mennyire el voltunk veszve. Nem tudtuk többé hol a helyünk, és mi a dolgunk. Most mit tegyünk? Merjünk egyáltalán tovább dolgozni? Mindent olyan elcsépeltnek, olyan sablonosnak éreztünk.  Aztán szép lassan elkészültünk az első epizóddal, és a közönség akkora lelkesedéssel fogadta, hogy rájöttünk, mennyire szükségünk van erre a feloldódásra. Hangosabban nevettek, mint bármikor azelött. Olyan volt, mintha valójában sírnának és a sírást valahogy ezzel az eget rengető nevetéssel probálnák meg levezetni. Az epizódok apró vigaszcsomagokat jelentettek a számukra.  Sokan jöttek oda hozzám szeptember 11.-e után itt is, New Yorkban is, és köszönetet mondtak azért, hogy ha csak fél órára is, de elmenekülhettek a szomórúság elől. Ma is könny szökik a szemembe, ha azokra az időkre gondolok. Egymásra néztünk hát, és így szóltunk: ,, Oké szóval ez a dolgunk. Gyerünk hát, és folytassuk a munkát. Szórakoztassuk az embereket, hadd nevessenek egy kicsit.''

A Jóbarátokvalódi érzelmi töltettel bír, amit, mondjuk, a másik nagy sorozat, a Seinfeld kimondottan került. Ez lehet a titka annak, hogy a nézők ennyire azonosulnak veletek?

Csak abból tudok kiindulni, amit énm agam érzek. Ha én valóban itt akarok lenni ezekkel az emberekkel, akkor ez valószínüleg a képernyő másik oldalán is érezhető. Ahogy az elöbb mondtam, az életünk utánozza azt, ami a sorozatban történt velünk, a sorozat pedig utánozza a mi valódi életünket. S minthogy mi valóban megéltük az élet örömeit és fájdalmait, a többi huszonéves fiatal szivesen nézett bennünket, együtt érzett velünk, és amikor rajtunk nevetett, valójában saját magán nevetett.

A csinos kis fizetési csekket leszámítva, mi volt a legjobb eben a munkában?

Az, hogy tudtam, valami olyasmit nyújtunk az embereknek, amit igazán szeretnek. Ez a legnagyobb ajándék a világon. És ha az emberek már nem szeretnek bennünket, akkor többé nem is akarjuk csinálni. Ez a filozofia döntötte el azt is, hogyan és mikor fejezzük be a sorozatot. Akkor akartunk kiszállni, amikor még igazán szerettek minket. Nem akartuk addig húzni-halasztani, amikor  azt mondják az emberek: ,, Ó már rég abba kellezz volna hagynotok"

El kell ismerni a szereposztás is nagyon jól sikerült.

Ó igen! Mind olyanok nekem mintha a családom volnának. És amit különösen tisztelek bennük, az az, hogy mind rendkívül összeszedetten és hihetetlenül állhatatosan dolgoznak. Ámulva figyeltem, hogyan bontakozik ki a tehetségük, és tanulják ki a mesterség csínját-bínját. Együtt tanultuk meg, hogyan lehetünk jobb színészek. Minden egyes, kamera elött töltött nap után tanultam tőlük valamit. Ha csak az utolsó évad első két napjára gondolok, máris jobban érzem magam. Rengeteget nevettünk. Majd megpukkadtunk. Nagyon hiányozni fognak! Hiányozni hogy ahogy Matthew Perry megnevettet az egyik pillanatban, a másikban pedig már meg is ríkat. De mind egyformán hiányoznifognak. Biztosan rengeteget fogunk összejárni. Úgyem bírnám ki nélkülük. Egyszerűen nem léphetnek ki az életemből. Szerencsére mindannyian így vagyunk ezzel. Tudom, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, de el sem mondhatom, mennyire szeretem és tisztelem ezeket az embereket.